"Kultúrpolitika" és rovásírás

A kultúrpolitika rossz csengésû szóösszetétel; lévén a kultúra s a politika csak akként testvérek, mint Káin és Ábel. Amíg például a kultúrát reprezentáló történettudományhoz a tudáson kívül elsõsorban becsületre van szükség; addig a politikáról az a közvélekedés, hogy megfekszi a becsületes ember gyomrát. Mégis, az általános gyakorlat szerint, a legtöbb történész tollát a politika irányítja – ami nem válik a történetírás javára.

Nincs ez másként a magyar õstörténet és írástörténet legszebb feladata, a székely rovásírás kutatása terén sem. Miközben a közelmúlt (például 1956) értékelésében legalább tessék-lássék fordulatot hozott az ezredforduló, addig a székely rovásírás megítélésében elmaradt a rendszerváltás, sõt a korábbi mellõzés néha üldözésbe csap át (1. ábra).

Az alábbiakban áttekintjük az utóbbi évek – nemzeti írásunk értékelésével kapcsolatos – sajnálatos eseményeit, hogy dokumentáljuk a kultúrpolitika tévedéseit.

1. ábra. Török Miklós (jobboldalon) és a szerzõ (baloldalon) rovásírásról írt kötetek elõtt az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvkiállításon, ahol a kultúrpolitika kitiltotta a székely rovásírást a kiállítás központi területeirõl

Az áttekintést azon nem intézményes megnyilatkozások felidézésével kezdjük, amelyek felhívták a figyelmünket e társadalmi görcs létezésére. Szerencsére a közvélemény még nem fogadta el, nem tartja természetesnek, hogy Magyarországon élnek és tevékenykednek néhányan, ráadásul jobbára felelõs hivatalokban, akik a nemzeti írásunkkal szemben irracionális ellenérzésekkel viseltetnek.

Noha számtalan intézményesnek tûnõ ellenséges megnyilatkozással is szembesülhettünk, e tudományellenes téveszme alapos kifejtésére, megokolására mégsem került sor, mert a szégyenletes álláspontot nyilvánosan senki sem vállalhatja.

Mûvelt és becsületes emberektõl joggal várható a nemzeti kulturális örökség megbecsülése. Természetes, hogy leginkább a magyar kultúra olyan kiemelkedõ emlékei érdemesek e jóindulatú figyelemre, mint amilyen például a székely rovásírás. S e megbecsülés elsõsorban azoktól várható, akiknek ez a hivatásukhoz tartozna, legyenek azok történészek, nyelvészek, írástörténészek, írók, tanárok, vagy akár a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, vagy a Magyar Tudományos Akadémia vezetõi és munkatársai.

A szakterületen mégis egy arctalan köd akadályozza a kutatást.

De nézzük a példákat, amelyek hozzásegíthetnek e sötét árny megrajzolásához!