Interjú Szeremley Huba borásszal

Mint közismert, nagytekintélyű borász, mesélne a bor szeretetéről?

Tulajdonképpen a bort nem szeretni, hanem tisztelni kellene. Már sokszor elgondolkodtam, hogy vajon miért van az, hogy boros rendezvényeken a rengeteg fiatal, a sok családos ember, idősek az unokával kézen fogva másként viselkednek: fegyelmezettek. Ezeknek a mulatságoknak nincs az a jellege, mint amit esetleg egy whiskey- vagy sörfesztiválon az ember tapasztal. Úgy mozognak ott, mintha szentélyben lennének: ez a borhoz fűződő tudatalatti, vagy génjeinkben kódolt kapcsolat csodálatos, szakrális erejű.

Mi állhat Ön szerint e mögött?

Ma egyre kevesebb az, amivel a magyarság tudatunkat táplálni, erősíteni tudjuk. Az elmúlt évtizedekben, de főleg az elmúlt évszázadban bizony egyre inkább fogyóban volt. Talán az egyetlen, ami itt maradt, az a bor: a mi borunk. És valószínűleg ez az igény mutatkozik az egyes bornapokon. Nem azért, mert ott ingyen osztogatják, vagy hozzá lehet jutni minden mennyiségben, hanem hogy ezt a szükségletüket kielégítsék valamilyen formában és büszkék legyenek arra, ami megmaradt nekünk.

Élete során sokfelé járt. Hazatérése után miért éppen a borral kezdett el foglalkozni?

Mi magyarok egész különleges állatfaj vagyunk ebben a tekintetben, ezért nem is vagyok biztos, hogy Darwinnak -legalábbis ami minket illet- igaza volt. Mert nálunk, férfiaknál, korra való tekintet nélkül valahol ott van az a vágy, hogy egy napon egy szép szőlőt, egy kis pincét és egy saját bort magunkénak tudjunk. És a hosszú út végén, ebben a nagy végtelenben ez az utolsó biztos állomás Isten mellett.

Ezek szerint az Ön álma megvalósult: a szenvedélye a munkája.

Remélem azt is tudni fogom, hogy hol és hogyan kell meghalni. Ez egy tudat alatt generált kötelesség. Mi magyarok elsősorban a borunkban élő nemzet vagyunk. Az a baj, hogy az emberek belülről megváltoztak: egyre inkább befelé fordulnak. Visszavonulnak a négy faluk közé vagy a kis barlangjukba. Ott esetleg felállítják a saját házi oltárukat, ebből az odúból azonban ma már az utcára sem mernek kilépni.

Mi a véleménye a Gerard Depardieu által olyannyira kedvelt terroir borokról?

Ha a helynek a szellemét be lehet zárni egy palackba, akkor az elsősorban itt Badacsonyban lehetséges. Az a szomorú, hogy nem mi, hanem valaki kintről értékeli, fedezi fel a Balatont. Szép álom lenne, ha az idelátogatóknak egész éven át, nem csak egy-két hónapra kellene a Balatont kinyitnunk, és a magyar turisták lennének többségben. Örülhetne a külföldi, ha egyáltalán helyet talál, de úgy látszik még mindig igaz a mondás, hogy a szomszéd kertjében zöldebb a fű.

Ön szerint mi vezetett ahhoz, hogy a Balaton elvesztette korábbi vonzerejét?

Talán el kellene gondolkodnunk, hogy van egy jelen, ahol össznemzeti feladat lenne, hogy a Balatonnak egy olyan jövőképet tudjunk festeni, ahol már nem kell folyton azt hangoztatni, hogy talán majd a gyerekeinknek vagy az unokáinknak jobban fog menni. A Balatonhoz régen sem azért látogattak a turisták, mert szép kék volt a víz, vagy meleg volt, vagy olyan puhák voltak a zimmer frei ágyai, még csak nem is a csodálatos műemlékek miatt. Ide elsősorban a világon egyedülálló kultúrtáj miatt jöttek. Ebben a legfontosabb szerepet a tájban élő ember játszotta. De pusztul az ember, és ha nem kap elég védettséget a társadalomtól, sőt mi több, ma ott tartunk, hogy ez a társadalom az itt élők terhére akar programokat megvalósítani, akkor ez természetesen elvándorlással, elöregedéssel, kihalással jár. És ami a kultúrtájból marad, az csak a rög lesz.

Pedig az ország egyik szimbólumának tartják.

Trianon után olyan sebekkel állt itt a nemzet, mint talán az elmúlt 100 évben soha. A Balaton valamiféle tudaterősítés volt, hiszen akkor kimondhattuk, hogy mit nekünk, hogy elvette a Nyugat a mi tengerünket, amikor itt van nekünk a Magyar Tenger: a Balaton. És talán ez az a kiugrópont, hogy mi magyarok fedezzük fel és ápoljuk ennek a tájnak az értékeit.

Úgy tűnik, most hosszú idő után elindult valami.

Ezt az egész magyar társadalomnak kellene felvállalnia, hiszen nemcsak magunknak, hanem a világnak is tartozunk ennyivel. A Balaton a világörökség része kell, hogy legyen. Érezzünk felelősséget és úgy vigyázzunk erre a nemzeti kincsünkre, hogy ezzel kötelességünk lesz egy szép napon az utódainkkal elszámolni. Holnap is a szemükbe kell tudni nézni.