Kultúra / Sztárvilág / My Fair Lady

Linkajánló

Az oldalon harmadik féltől származó cookie-kat (sütiket) használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. Az oldal használatával elfogadod a cookie-k használatát. Több információ
Elfogadom

My Fair Lady

A következő levelet a "My Fair Lady" című musicallel kapcsolatban írtam:

Kedves Haller Teréz!

Ma hallgattam meg a My Fair Lady 1959-es előadását Rex Harrisonnal és Julie Andrewssal. Mintha felizzottak volna a csontjaim, s szédülni kezdtem. Átvonult képzeletemen a "Ha..." című film könyörtelen, kollégiumi világa, az ebben a filmben szónokló ezredes, az angol kastélyok operetteket idéző díszletezése és az ötvenes évek kegyetlen arcai. Majd felmerült bennem egy értelmetlennek tűnő kijelentés: "Ez a zene egy gonoszságában tudatos nép mesterséges mennyországába vezet be.". Valójában a kijelentés az átvonuló képekkel összefüggésben a musical számos jellegzetességét megragadta.

A "gonoszságában tudatos nép" kifejezés az angol népre utalt. Hogy megértésük miért, ahhoz két dolgot kell tudnunk. Az első az, hogy az angol nép valóban gonosz és tudatos. Itt külön kell választanunk a társadalmat alkotó emberek egyéni jellemvonásait, azokat a jellemvonásokat, amelyeket egy adott társadalom összes tagjánál megfigyelhetünk, és azt, ahogyan a társadalom (nem az egyes tagjai) az összes tagjára jellemző jellemvonások miatt viselkedik. Ha Angliát ebből a szempontból nézzük, azt találjuk, hogy a XIX. században minden más népet meghaladó tudatossággal szervezte meg hatalmát, amely azonban együtt járt a kizsákmányolással úgy a gyarmatok, ahogyan a proletariátus felé. Az angol nép világtörténelmi szerepét tekintve egy gonoszságában tudatos nép függetlenül attól, hogy egyéni jellemvonásait tekintve az angolok között korántsem mindenki tudatos és nem is mindenki gonosz. A második dolog amit tudnunk kell az, hogy az angol nép gonoszsága és tudatossága megmutatkozik a musicalben. Azok között a népi jellemvonások között, amelyek az angol nép világtörténelmi szerepét megalapozták, ott volt az a fajta önuralom, amit a kegyetlen büntetésekkel már gyermekkorban előidéztek. Ez a fajta önuralom a félelemre épített odafigyelés önuralma, ami érzékletesen fejeződik ki az énekesek zenei előadásmódjában, arckifejezésében, sőt még az arcvonásaikban is. Van ezekben az emberekben valami meggyötört és óvatos. A férfiak mereven és keményen férfiasak, a nők a férfiak fölényessége miatt tetszelgőek, de még ebben a pózban is kiszámítottak. Nem természetesek a szereplők még annyira sem, amennyire egy musicalben egyáltalán valaki az lehet. Tény persze, hogy mindez általában jellemző volt az 50-es évekre, ám számomra az is nyilvánvaló, hogy az 50-es évek pszichotikus életérzése közelebb állt az angolokhoz, mint a franciákhoz vagy az olaszokhoz.

A "mesterséges mennyország" kifejezés a musicalnek arra az andalító hangulatára utalt, ami az operetteket is jellemzi, s amit akár a mennyországról szerzett elképzeléseinkkel is kapcsolatba hozhatunk. Mondhatjuk azt, hogy ilyen lehet a mennyország, csak éppen mivel ezt a mennyországot az említett önuralom által valósítják meg, ezért némileg természetellenessé válik. Az angolokra magukra is jellemző ez az operettszerű, andalító hangulat, ami összefonódik az egymástól való félelemmel, a pózok feszült betartásával, a meggyötörtséggel.

Ezek után nem nehéz kitalálni, hogyan kapcsolódtak a tudatomban megjelenő képek a musicalhez és a kijelentéshez. A "Ha..." című film kollégiumi világa a fiatalok kínzására, az angol kastélyok operetteket idéző díszletezése az andalító hangulatra, az ötvenes évek kegyetlen arcai a félelmen alapuló odafigyelésre, a szónokló ezredes pedig a félelmen alapuló odafigyelésre és az operetteket idéző, andalító hangulatra utalt. Ami miatt mindez a fiziológiai tüneteket és a látszólag értelmetlen gondolatsorokat kiváltotta, az az volt, hogy a musical pszichológiai képlete kitűnően illeszkedett a saját életproblémámhoz. Szerepei olyan embereket mutattak be, akik bizonyos értelemben nem olyan érettek és bölcsek mint én, másfelől azonban igazi férfiak és nők, akik nem félnek az élettől. Nem sokat érthetnek abból, ami történik velük, de legalább élénk társas életet élnek, s miközben magabiztosan mozognak a világban, aközben sok mindent átélnek, amiből én kimaradtam.

Érdemes egyébként megjegyezni, hogy a cédé prospektusában található fotók szerint a valódi Rex Harrison és Julie Andrews sokkal emberibb jelenség volt, mint az ebben a musicalben általuk játszott szereplők. Valószínű, hogy a musicalben bemutatott férfiasság és nőiesség emberfeletti arányokra torzított, aminek a valóságos emberek még az 50-es években is csak ritkán tudtak megfelelni.

Szerző: Ritter Teodor, 2006. 10. 30.

© halmaz.hu